Még nyáron kerestek meg egy intézetből, hogy nagy olajipari vállalatunk által kiírt művészetterápiás pályázat szakmai vezetője legyek. Pályázatot megírtuk, ám sajnos nem kerültünk azon kevesek közé, akik támogatást is nyertek.
Mégis nyertünk. :) Egyrészt ugyebár tapasztalatot. Ugyanakkor nem azért pályáztunk, hogy legyen pénzünk elkölteni, hanem az intézményben dolgozók valóban szívügyüknek tekintik a lakókkal való munkát és szerettek volna valami újat nyújtani az otthon fogyatékkal élő lakói számára. Szeretnék még jobban megismerni őket, és elősegíteni –lehetőségeikhez képest- fejlődésüket, megismerni ki nem mondott vágyaikat, traumáikat. Így esett meg, hogy az elutasított pályázat dacára úgy döntöttek a jogi és egyéb csűrcsavarbeli utánjárások után, hogy mégiscsak legyen ebből a programból VALAMI. 
Ezért tehát újra megkerestek, és állandó munkát ajánlottak. Egyenlőre 32 héten át, heti két csoporttal dolgozom, aztán kiderül mennyire leszünk sikeresek.
Tegnap kezdtünk. Múlt héten szakmai továbbképzés keretében ismertettem a dolgozókkal a művészetterápia jelentőségét, szerepét a fogyatékkal élők terápiájában, majd megnéztem az intézményt, a környezeti lehetőségeket, és a leendő csoporttagok közül az un. „keménymagot” is bemutatták nekem. Ők öten vannak, súlyos értelmi fogyatékosok, többük szociopátiás karakterrel is bír.
Nem egyszerű a feladatom, mert egyrészt érzékelek egyfajta csodavárást, másrészt tehermentesítést is. Ráadásul hogy a történet kerek legyen, még soha nem dolgoztam értelmi fogyatékosokkal, és hiába van 14 évnyi pszichiátriai gyakorlatom, a kettő nagyon nem ugyanaz. Viszont a kihívás az hatalmas. Én pedig szeretem a kihívásokat, az új dolgokat és a bennük rejlő lehetőségeket.
Ezért csakúgy, mint a fogvatartottak esetében most sem gondoltam a megfutamodásra. Felelősségteljesen végiggondoltam képes vagyok-e rá, szakmailag alkalmas vagyok-e a rám váró feladatra. Persze kértem megerősítéseket is. Pozitívokat kaptam, így már „csak” annyi volt a dolgom, hogy a pályázatra összeállított tematikát újra nézzem, ha kell módosítsam, megkérdezzek olyan kollégákat akik évek óta ebben a körben dolgoznak. Miután mindezt megtettem összeállt a tematika minden apró részlete. -Azért, hogy aztán majd a történések teljesen felborítsák. :) -
Tehát tegnap az új iránti izgalommal, és teli gatyával léptem az intézménybe.:) Már vártak. Az öt főből négyen lettek erre az alkalomra, mert egyikük dekompenzálódott, a múlt héten mosolygó fiú most a falat csapkodva robogott a folyóson, tudomást sem véve az őt nap mint nap körülvevő emberekről, hét még rólam. Semmi nem érdekelte. Azt mondták ne erőltessük. 
Egy szeparálható, megfelelő zavartalanságot és a szükséges körülményeket biztosító épületet kaptunk. A négy résztvevő fiatal felnőtt férfi. 
Kezdetnek egymásra hangolódásként és megismerésként Fodor Ildikótól (1981 óta foglalkozik Pécsett fogyatékos, elsősorban roma gyermekekkel) ellesett technikát vetettem be. Különböző formájú és az ősz által megfestett levelekből nyomatokat készítettünk. Előtte azonban alaposan szemügyre vettük, megismertük tapintással (csukott szemmel), szaglással, ill. a szemünkkel érzékelhető látvánnyal. Megnyalni mégsem akartam, bár ki tudja… lehet hogy hibát követtem el. :)
Először mindenki saját lapra dolgozott, majd egy hatalmas nátron papírra közösen kezdtünk el „erdőt” készíteni. Egyikük ujjal rajzolt – ami a teljes regresszióba jutás, és a bizalom jele- a lap közepére egy macskát, akiről aztán beszélgetni kezdtünk és szép lassan kialakult egy történet, amit megpróbáltunk visszaadni a lapon is. 
Fontosak ezek a történetek, hiszen magukba hordozzák alkotójukat, annak személyiségét, gondolatait, vágyait. Ettől válik az „egyszerű” foglalkoztatásból terápiává.
Közben kezdtek elfáradni, hiszen eltelt 70 perc. Innentől egyre nehezebb volt kontrollálni viselkedésüket, és persze mindannyian a még száradó alkotásokat azonnal „anyjukhoz” akarták vinni, számukra átadni, vele szeretetüket és ragaszkodásukat kifejezni. Jobbnak láttam egy közös takarítással (asztal lemosása, ecsetek tisztítása stb.) befejezni a terápiát.
Ma délután a másik (az éppen megfelelőnél talán kicsit több -10 fő- résztvevővel zajló) csoporttal találkozom. Köztük Down-szindrómás, középsúlyos értelmi fogyatékos és ezzel párhuzamosan látássérült fiatallal. Izgatottan várom. De már nem úgy, mint a tegnapit. Sokkal felszabadultabban.  :)
Nem ígérek semmit, de próbálok időről-időre jelentkezni, beszámolni mi történik, mi vált be, és mi az, amin változtatnom kellett. Mit változtak ezek a sérült emberek és mit én.
Jövő héten fotózunk is, ám első alkalommal nem láttam helyesnek. Épp elég volt az új találkozás, az újfajta feladat és ismeretlen ember, nem volt szükség még további stresszorra. 

Szerző: mézga kriszta  2010.10.22. 11:48 Szólj hozzá!

Címkék: művészetterápia fogyatékkal élők szociopátia regresszió lenyomat készítés súlyos értelmi fogyatékos

A bejegyzés trackback címe:

https://kepbenvagyok.blog.hu/api/trackback/id/tr742390601

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása