Hétvégén – a lehető legjobbkor- újra kaptam egy kis pluszt, szakmai elismerést, amire mindannyiunknak szüksége van, még akkor is, ha valaki olyan megátalkodott, mint én. (Gondoljunk csak a Maslow piramisra)

Szeretem a munkám, a maximálisra törekszem. Jár az agyam miképp lehetne még jobb, még hatékonyabb, folyamatosan megújuló. A csoportjaimon, terápiáimon résztvevők, valamint a hozzám elfogulatlanul közeledő szakmabéliek is elismernek, azt gondolom, kedvelnek is. Szeretem a munkám, mégsem érdekérvényesítő kapcsolatépítéssel töltöttem az elmúlt évtizedeket –ebből tizennégyet jelenlegi munkahelyemen, rátalálva hivatásomra-, hanem éltem úgy, hogy abban lehetőség szerint mindenre jusson idő, ami számomra fontos. Ezért nem tudatosan és célirányosan kerestem az ismeretségeket, ellenben igyekeztem olyan emberek között lenni, akikkel jó együtt, gondolataink hasonlatosak. Azt gondoltam utópisztikus és valami múltból itt ragadt hippi gondolkodással, hogy elég, ha jól végzem a munkám, és majd – a remélhetőleg jó – hírem, és munkatapasztalatom száll tovább, biztosítva, hogy álcázott és kevésbé álcázott harcok helyett csak és kizárólag a munkámmal tudjak foglalkozni. Persze ez nem működik. Főleg a városban ahol élek. Élek? Dehogy! Épp ez a baj. Nem itt élek. Munkaidőmön kívül szinte semmit nem tartózkodtam a városban. Le is épültek, eltűntek helyi kapcsolataim.
Viszont szép lassan fény derült szellemi tőkém folyamatos csapolására, aminek gyümölcsét aztán azok aratták le, akik tudatosan barátkoznak.
Elgondolkodtam milyen nagyszerű árufeltöltő leszek majd egy hipermarketben diplomáimmal és tudásommal a zsebemben, fejemben.
Aztán persze az élet mindig kompenzál, no és hát én sem az a fajta vagyok, aki csak úgy megadja magát a sorsnak. 
Hétvégén ismerkedés céljából meghívtak egy tréningre. Igen, természetesen ezúttal sem városomban. 
Beszéltem munkámról, elmondtam milyen mérhető, valamint szubjektív eredményei vannak a szakszerű művészetterápiának speciális csoportjuknál. 
Érdeklődő, bizalommal felém forduló tekintetekkel találkoztam. Olyanokkal, akik nem vetélytársat láttak bennem, hanem lehetőséget, ami a többi beavatkozással együtt komplex és még hatékonyabb munkát jelent.
Kaptam ötleteket is, kérdéseket, konkrét ajánlatokat is.
Jó hétvége volt! Köszönöm!
Talán mégsem polcokat fogok feltölteni vacak áruval. :)

Szerző: mézga kriszta  2010.03.07. 12:30 1 komment

Címkék: művészetterápia elismerés kapcsolatépítés szellemi tőke

A bejegyzés trackback címe:

https://kepbenvagyok.blog.hu/api/trackback/id/tr41815869

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

NaNa · http://csajokamotoron.hu 2010.03.12. 10:02:31

Nem tudom miért, de tényleg igaz, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában...
Tegnap fordítottam ezen az elméleten, és elmentem az utcánkban lévő talpmasszőrhöz. Két év kellett, hogy rászánjam magam. Akkor nyitottak.
Talán túúúúl közel volt. :D