Egy július végi kánikulai hétfőn a helyi múzeumba igyekeztem. Már megint valami új, már megint egy kihívás. Kórházi munkám során betegeinkkel rendszeres látogatói voltunk a város állandó és időszaki tárlatainak. Receptív, azaz befogadó művészetterápia volt. Most másra készülök.
Most, egy fiatal és bátor, angol tanárnő programjába kapcsolódhattam be egy délután erejéig.
Rendkívül hálás vagyok hogy részt vehettem ebben az új kezdeményezésben. Voltak koncepcióim a múzeumi művészetterápiás foglalkozással kapcsolatban, mitöbb, hipotéziseim az eredményességet illetően. A történtek minden várakozásomat felülmúlták! Hét, igencsak heterogén életkorú gyermekkel illetve kamasszal találkoztam hétfő délután, a külvilág már-már elviselhetetlen hősége után klímájában is felüdülést jelentő Göcseji Múzeum masszív falai között. Nem győzöm elégszer elmondani, milyen rendkívüli fontossággal bír a Múzeum részéről, hogy Horváth Bernadett tanárnő kezdeményezését, egy komplex tábort befogadott az értékes, és nagy gonddal ápolt, rendezett tárlatai közé!
A nap során bebizonyosodott számomra, hogy a Múzeumban sikerrel folyó múzeumpedagógia órák mellett helye van önismereti és kreativitásfejlesztési célú művészetterápiás foglalkozásnak is. A Kisfaludi tárlatnak helyet adó teremben kaptunk lehetőséget annak a talán eretnekségnek tűnő gondolatnak tetteké tételére, hogy a három részre osztott délutánunk első harmadát az inspiráló környezetet nyújtó, „kézzel fogható” közelségű alkotások között tölthessük. A hat és 13 év közötti résztvevők rendkívüli izgalommal léptek a terembe, ahol Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrait vehették egészen közelről szemügyre. Mint a gyermekeknél általában, náluk is azonnal megindult a fantázia munka, az imagináció, sőt a meseszövés! A kiállítóteremben vázlatot készítettek arról a szoborról, amelyik valamilyen okból megragadta fantáziájukat. Érdekes történetek születtek.
Pl. Géniusz című szobra átalakult gyermekét testével óvó apává, de az eredetileg Őszirózsás katona címet kapott alkotás is utazott egyet az időben és a 13 éves fiú ismereteiben mélyebben élő második világháborús harci pillanatképpé változott. A teremben látható fa kerékpárt egyik hatéves résztvevőnk tette mai környezetbe, mikor önmagát a biciklire rajzolva, a közlekedés biztonságáért felelős rendőrlámpával érezte egésznek a történetet. A fantáziát olyannyira megindították ezek a klasszikus irányzatú alkotások, hogy másik hat évesünk egy új élőlényt alkotott, a halkutyát. :-)
De nemcsak ők, hanem kivétel nélkül mindannyian valami újat alkottak, mely alkotások magukban hordozták alakulófélben lévő személyiségüket, közvetlen környezetüket. Élvezettel fedezték fel a teremben a szobrokat, kérdeztek rá általuk még nem tanult, vagy az iskolai frontális oktatás hátrányai miatt elsikkadt kifejezésekre, történelmi eseményekre. Kissé furcsa volt, de ugyanígy megkérdezték a Vendégkönyv szerepét is, majd élvezettel írták bele saját üzenetüket. Biztos vagyok benne, hogy az elkészült rajzokkal, szüleiket, testvéreiket kézenfogva eljönnek a tárlatra, már csak azért is, hogy összevethessék a változtatásokat, elmesélhessék élményeiket. Észrevétlenül elrepült az első egy óra. Az elkészült vázlatokkal, visszamentünk a Múzeumpedagógia óráknak helyet adó terembe, ahol immár olajpasztell krétával készíthettek finom struktúrájú papírra egy másik képet.
Ekkor is szívesen kísérleteztek. Jó volt látni, ahogy a nagyobbak segítették a kicsiket, ahogy a csendes, visszahúzódó kislány lassan megnyílt, ahogy a kezdetben munkájával és ezáltal önmagával elégedetlen hat éves kisfiú felszabadul és hiszi amit alkotott, az szép, értékes. De megemlíthetjük a kamasz lányok spontán akcióját, ami minden várakozásomat felülmúlta. Más esetben felhívásra végzik el a résztvevők társuk képébe való beavatkozást, illetve annak kiegészítését. Ám itt és most minden jött magától. Mindezek a történések, interakciók és változások nagyon nagy jelentőséggel bírnak a személyiségfejlődésre, az önértékelésre és a kreativitásra, amire a mindennapok során rendkívül nagy szükségünk van életkortól függetlenül, hogy az elénk gördülő akadályokat leküzdjük, a feladatokat megoldjuk.
A harmadik harmadban még mindig nem voltak fáradtak, holott tapasztalataim szerint a gyermekek figyelmét körülbelül 60 percig lehet érdemben lekötni egy hagyományosnak tekinthető művészetterápiás foglalkozás során. Nos ebben a harmadik órában egy közös „fát” rajzoltak, mely fának tenyereik voltak a levelei, majd ezekbe a levelekbe beírták miért jöttek a táborba, melyek az elvárásaik. Ennek részletes meg és kibeszélése már a pénteki táborzárás feladata lesz.
Összességében elmondhatom, a Göcsej Múzeum hangulata, az alkotások közelsége, a fesztelen hangulat, az újdonság ereje, a foglalkozás különlegessége összehasonlíthatatlan és eredményességében felülmúlhatatlan eredményeket produkált! Már egy, akár egész tanévet felölelő tematika is kirajzolódott előttem. : - )
Persze a vezérhangya elindult. Úgy vélem a múzeumi művészetterápiás foglalkozások nem csupán a gyermekek esetében lennének mérföldkövek, kecsegtetnének rendkívüli eredménnyel, hanem felnőtteknél is eredményes módszer lehetne. A célok hasonlóak mint a gyermekeknél, ám az alkotási folyamatot követő meg és önmagukból kibeszélés még nagyobb súllyal esne latba, főképp, mivel nem rajzóráról beszélünk, nem rajzszakkör folyt, így nem a készült alkotások esztétikuma volt jelen esetben sem a fókuszban, hanem a belső fejlődés.
