Következő bejegyzésemet bentlakásos táborunk, a család fontossága és a "bármilyen állapotban képesek vagyunk alkotni" felismerés ihlette.
Laci 48 éves közepes mentális retardáció diagnózisú férfi beteg. Családja szülei halála után kivonult életéből, így támogató háttér híján az évek során gyakorlatilag otthonává vált a kórház, ahonnan egy un. „Félúti házba” (családot modellező, ám szükség esetén felügyeletet és támogatást biztosító intézmény típus – félúton a kórház és az önálló otthon között- ) való bekerülésekor távozott. Művészetterápiás előélete, tapasztalata nem volt, művészetterápiás táborunkba elsősorban családpótló nyaralás, illetve az önellátás hozadékaként létrejövő social skill training okán szerveztük be. A tábor alatt azonban meglepően szívesen alkotott. Az együtt töltött napok alatt sorra értek minket a meglepetések. Mióta a „Félúti házban” él, nagyon sokat önállósodott. Reggelente ő főzte önállóan a kávét kérés nélkül is, szívesen kuktáskodott, sőt mikor megeredt az eső ő volt az, aki először a tűzifát menekítette fedett helyre (közepes mentális retardáció!) Mindezek mellett szívesen alkotott is. Rendkívül érdekesnek tartom rajzait. Nézzétek az eszközhasználatát!
Intellektusa egy 5-6 éves gyermeknek megfelelő –írni-olvasni sem tud-, viszont ezzel nem releváns a mozdulat, mellyel a szenet tartja. Ez a fogás sokkal kifinomultabb, bár vitathatatlanul látszik a mozdulat és az eszközhasználat rutintalansága. A mindennapok során értelmi szintjének megfelelő a koordinációs képessége, meggondolatlansága, ezért sokszor „elefánt a porcelánboltban” törés a dolgok vége. Itt ennek nyoma sincs. Az illusztrációként is látható képpel megegyező fej-láb embereket rajzolt minden alkalommal, csak mindig más környezetbe helyezve, és más személyiséggel ruházva fel őket. Ez a rajz megfelel értelmi szintjének. A sarokban mosolygó nap, a ház, madarakkal és a hatalmas szemű emberkéi. Mindenkit lerajzolt, aki bármennyire is fontos szerepet játszik életében, akihez kötődik –kvázi családrajz-. A rajz kitölti a rendelkezésre álló teret, a kép mozgásban van, úgy tűnik minden a helyén. Ami feltűnő a nap és az egyik emberi alak tekintetének üressége. Itt –is- kell használnunk azt a fontos szabályt, hogy a rajzokat nem elemezzük szótárszerűen.
Ha ezt tennénk, ebben az esetben könnyen hozhatnák esetleg téves diagnózist az írás, a kitöltetlen szemek alapján. Érdekes, hogy ő már térbeli elhelyezést is alkalmaz, nem csupán egy síkon, egyetlen képzeli vonalon helyezkednek el az alakok és a ház. Az emberalakjai a presematikus ábrázolási szakaszra jellemzőek, a térkihasználása, és elrendezése ezzel szemben már egy szinttel efelett jár. A ház még egysíkú, egydimenziós, nincs mélysége, oldala. Archaikus jellegű, mivel alakja inkább emlékeztet egy kunyhóra, mint egy mai házformára. A kéményből gomolygó füst tanult séma, viszont abszolút nem sematikus sem az ajtóforma – ez is inkább archaikus, barlangbejáratra emlékeztető- sem, sem ablak elhelyezése.
Korábbi megnyilvánulásai után ezek a rajzok roppant értékes alkotások és érdekes látásmód. Fontos lenne többször lehetőséget adni számára, hogy rajzeszközöket vegyen a kezébe. A szénrajz mellett minden egyéb tevékenységből kivette részét, rendkívüli vitalitását nem vesztette el a tábor végére sem. Hazaérkezésünk óta készülődik már az újabb táborra, de önmagától azóta sem ül le alkotni.
