A részletesebb kedvcsináló első két rész után továbbiakban kicsit vázlatosabb formában folytatom.

Következő részben befejezzük ezt a titokzatos utazást a börtön falai között

II.rész:

A bevezetés után lássuk a konkrét csoportot.
Első alkalommal archaikus, dinamikus zenét választottam, mely az egyik ősi jelképre, és egy szintén ősi mozdulatsorra, a tűzre és a táncra épít. Valamennyi résztvevőnek sikerült hosszabb-rövidebb idő alatt ráérezni a zene ritmusára, mondanivalójára. Megjelentek a képeken a táncra utaló mozdulatsorok, direkt (táncoló indián) illetve, indirekt (lágy, kecses, ívelő vonalak) formában. Színhasználatra a vörös és árnyalatai a jellemzőek. Kivétel egy résztvevő, aki közvetlenül a csoport előtt rossz hírt kapott, így az ő képén a szürke és a fekete dominál, az ábra pedig egy tornádó (feszültségoldás). A rajz során elsőként a tornádó készült el a sötét fellegekkel, melyet a kép jobb felére festett, majd idővel a kép bal szélét világoskékre festette, jelezvén a tornádó elvonulóban van, és mögötte nyugalom érkezik. Szimbolikus utalások történnek a családra (piros tojásdad forma, benne egy sötétebb vörös árnyalatú szív). A család elsősorban azoknak hiányzik, akiknek kisgyermeke van, illetve a roma származásúaknál jelenik meg hangsúlyosabban.

T. rajza: Geometriai alakzat, melyeket elmondása alapján szabadidejében is firkál. Azonban ezt a szabályosságot és merevséget igyekszik megtörni a lágy vonalakkal és a szimmetria megtörésével (a lap 3 sarkába azonos mintát festett, míg a negyedikbe semmit). Fontos, hogy a szignója megjelenjen a képen, amit központi helyre tesz, nem sarokba, nem alulra. Önbizalomhiánnyal egészen biztosan nem küzd! :) A lágy, elsősorban pasztell piros és zöld vonalainak íve követi a zene dallamát, összhangban van vele.

Mellette (roma 25 év körüli ffi): provokatív politikai, ill. rassz-beli próbálkozások, melyekhez úgy gondolja megfelelő képet festett, azonban minden ellenkező törekvés ellenére képe összhangban van a zenével. Domináns színek a kármin vörös és a fekete. Nála is megjelenik a hatalmas és központba helyezett szempár.  
 

Sajnos archívumomban megsérültek az itt készült képek, de ha sikerült újból beszereznem, feltöltök belőlük hogy élvezhető  és  megfelelően illusztrált legyen.

Folyt. köv.

Kapcsolódó képek:

www.kepbenvagyok.hu/Galeria/Borton_muveszetterapia.html

Valami elindult talán a művészetterápia hazai el és megismertségével kapcsolatban.
Nemrégiben meghívást kaptam egy nemzetközi konferencián való részvételre Eesztergomba, ahol bemutathatom a művészetterápiát, mint –ebben az esetben- szocioterápiás módszert. Nagyon várom, és természetesen jóleső izgalom van bennem, hiszen hiába a több mint egy évtizedes tapasztalat, a felelősség nagy, ugyanakkor legalább ekkora a benne rejlő lehetőség is. Most már az interneten is megtalálható a konferencia programja és elérhetősége.

Mindenképpen aktív moderációra készültem, hiszen saját tapasztalatból tudom mennyire unalmas tud lenni egy száraz előadás. Aztán persze felborult minden tervem mikor láttam, lesz egy másik szekció tánc-mozgás és zeneterápiával, de ötletbörzét nyitottam kolléganőmmel. Sikeres volt. Megvan! Most már csak az okoz fejtörést akarok-e elmenni egy puccos fogadásra?! :)
Mindemellett munkatársammal készülünk egy nagy bummra is, amit elsők között osztok meg Veletek mihelyst megérett rá az idő.

Zajlik az élet, de ez benne a jó! 

Az emberek körülbelül tíz százaléka rendelkezik alkotóképességgel, ám fordítottan arányos ezzel a számmal az irántuk való érdeklődés. E képesség mindig is csodálatot keltett az emberekben. Ám ami csodálatot kelt, és gyakorlatilag nincs racionális magyarázata, az mindig gyanús is. A tíz százaléknyi alkotót nézve, észrevehetjük, hogy ezekre a kiváló tehetségű emberekre fokozott szenzibilitás jellemző. Tudunk olyan művészekről, akiknél a produktív szakasz után következik be, vagy teljesedik be az elmebaj, a pszichózis -pl.:van Gogh, van der Goes stb.-. Bár úgy tűnik, a ma használatos gyógyszerek enyhítik szenvedésnyomást ami szenvedés a katalizátora gyönyörű alkotásaiknak. A "gyógyulás" után bekövetkező alkotói képességre terápiás gyakorlatomban is tudok példákat említeni. Egyikük, egy neurotikus középkorú férfi, egyszerű munkásember volt, a kórházban tanult meg faragni. Ma népi iparművész. Másikuk, középkorú pszichotikus nőbeteg, korán kialakult betegsége előtt soha nem foglalkozott írással. Hamarosan megjelenik verseskötete. Vajon van összefüggés a zsenialitás és az elmebaj között? Mitől lesz egy, a munkájába, művészeti tevékenységébe a szórakozottságig, a külvilág szinte teljes kirekesztésének mértékéig beburkolódzó zseniális emberből elmebeteggé, de legalábbis "bolonddá" nyilvánított ember? Mert más, mint az átlag? Más az értékrendje? Képesek belefeledkezni abba a tevékenységbe amit végeznek? Elfogadhatónak tűnik. Ha mindehhez még figyelembe vesszük a fent említett túlzott érzékenységet, el kell fogadnunk, hogy igen, valóban ezáltal sérülékenyebbek, a vékonyabb "mázuk" hamarabb berepedezhet, ezáltal könnyebben alakulhat ki hangulatzavar akár mániás epizódokkal, akár depressziós levertséggel.

Nézzük a 20. századot. Erős az összefüggés a deviancia, a deviáns művészet és az őrültnek tekintés, nyilvánítás között. Philip K. Dick zseniális science-fiction író. Kemény, kíméletlen kritikusok tartják zseniálisnak írásait, melyek közül többet filmen is megelevenítettek -a Szárnyas fejvadász, a Total Recall -. Mindezek mellett nem szabad megfeledkezni arról a tényről, hogy Dick pszichotikus személyiség, és ehhez még súlyozottan adódik kábítószer addikciója Valis című könyvét mintegy önéletrajzi regénynek is tekinthetjük. Hasadt személyiségű és kábítószerfüggő önmagát személyesíti meg Horselover Flat személyében. Azonban ez a pszichotikus ember olyan zseniálisan használta fegyverként, illetve eszköznek betegségét, kábítószeres látomásait, hogy félelmetesen megdöbbentő és reális jövőképként legördülő filmvetítésként jelenik meg szemünk előtt a történet regényeit olvasva. L.A Weekly egyenesen a 20.század legnagyobb látnokának nevezi. Ámbár nem szabad elfelejtenünk, hogy a sci-fi elég elvont és különös óvatossággal kezelt műfaj, ahol könnyen lehet zseniális szerző egy, a szürke és racionális világban zavarodott elméjű elmebetegből. Ráadásul a látnok eléggé be nem határolható és elvont, szubkultúrákra, kultúrákra jellemző személy.
Ha művekről, gondolatokról, élmények újszerű megvilágításba helyezéséről, kifejezéséről beszélünk, óhatatlanul megjelenik a címkézés is. De vajon ki dönti el? Kinek van joga eldönteni, hogy egy Dalí-i döbbenetes vízió tárgyiasulása, vagy akár Picasso kétarcú figurái patológiásak-e, vagy csak más szemszögből, más, kevesek számára megadott eszközökkel tekintenek a világra? Ezzel a kérdéssel is ahhoz a problémához, és rendkívüli fontosságú szabályhoz jutottam el, miszerint nem szabad egy-egy motívumot környezetéből, az alkotó életútjából kiragadva szótárszerűen elemezni. A művészetterápiás/ művészetpszichoterápiás elemzéseknél, diszkusszióknál mennyire befolyásolnak minket a szocializációs, pszichoszocializációs szabályok, elfogadott értékrendek?! Szinte már eretnekségként: van-e jogunk eldönteni, hogy a sorozatos szemábrázolások biztosan egy paranoid személyiségű embert takarnak? Lehet, hogy a környezetének történésére reagál, lehet, hogy provokál? 
 Mitől lesz más – jelen esetben zseni vagy elmebeteg - valaki? Mit jelent a másság? Minden kornak megvannak a maga társadalmi normái, amibe az átlagember igyekszik beilleszkedni. A társadalom mindenre és mindenkire, aki ezektől a normáktól eltér, furcsán tekint. Minden, amit nem értünk, ami szokatlan, az a "normális" hétköznapi ember szemében "abnormális", megütköző. Ha azonban ez a döbbenet átértékelődik és bámulattá, csodálattá válik, akkor zsenivé piedesztáljuk a művészt, feltalálót, tudóst. Ám ha ugyanez az ember nem nyeri meg bámulatunkat, ha nem tud arról meggyőzni minket, hogy cselekedete hasznos, fontos, vagy bármely más módon értékes, máris rásütjük az őrült stigmát. Minden történelmi kornak megvannak a maga stigmái, melyek aztán az idők során önmaguktól semmisülnek meg, és gyakran a stigmatizálókból lesznek a kirekesztettek, a megmosolyogni valók. 
Végignézve különböző korok ismert alakjait, kezdve az ókortól, megfigyelve mely kornak kik voltak az őrültjei, elég sok olyannal találkozunk, aki a mai értékítéletünkben zsenivé váltak. Ha végiggondoljuk, ma kiket tekintünk őrültnek, abnormálisnak, gondolkodjunk el azon is, lehet, hogy egyszer kiderül hogy ők is zsenik voltak, csak a kor még nem érett meg nézeteikhez, tudásukhoz.

A klinikai terápiás alkalmazás mellett személyiségfejlesztésre is alkalmazható a művészetterápia mint módszer, mely lehetőséget ad az önismeretre, a tudatosan választott értékrend szerinti életvitelre, valamint arra, hogy sajátélményben megélhető, megismerhető és elismert legyen mindenki egyedi lélektani működése, értékszemlélete, bármely - a többségi társadalomtól eltérő - életforma létjogosultsága. Így a preventív módon szervezett csoportok, egyéni foglalkozások során ért hatások megakadályozhatják, hogy emberek eltérő életformájuk miatt minősített vagy beteg szerepbe kerüljenek. A csoport hozzájárul, hogy mindenki önmaga értékrendjét, életformáját autonóm módon képviselje, ugyanakkor mások értékrendjét, életfelfogását tolerálja, megértse - ezzel egy multikulturális társadalom alapműködéséről tapasztalatot szerezzen. Kiemelt lélektani fókuszpont a "tanult tehetetlenségre való szocializáció" megismerése, és az egyéni képessé válás arra, hogy e tehetetlenségből aktív, környezetet, társadalmat alakító helyzetbe kerüljön az egyén. Cél az egyéni öntudatos cselekvő ember, és a közösségben másokkal együttműködő, partnerségre és elismert méltóságra épülő közös cselekvésben részt vevő emberi magatartás elérése. A mára már elcsépelt mondattal zárva: halászni tanítani, nem halat adni.
Ennyit gondoltam bevezetésként. Lehet hogy kicsit száraznak tűnt, de szeretném megmutatni hogy mindez nem hókuszpókusz, mert ezek a tudományos eredmények, valamint az elmúlt 13 év tapasztalatai megerősítenek és bizonyítják mekkora erő és lehetőség lakozik e módszerben.


 

Terapeuta vagyok, elsősorban művészetterápiával foglalkozom. Szeretném ezt a mellékhatásoktól és kockázatoktól mentes módszert megismertetni , ezért hoztam létre ezt a blogot. Ahogy időm engedi és van mondanivalóm írok, remélem lesz  kinek. :)
Híradásokban, tudósításokban egyre többször hallani, Művészetterápia. Ízlelgetjük, értelmezzük e furcsa, kissé misztikus szót. No de mit takar tulajdonképpen? Mi a szerepe, és főként mi az, amitől egyre fontosabbá válik a gyógykezelések során? Mitöbb, csak a gyógykezelésekkel hozható kapcsolatba? Művészet és terápia. Két alapvetően különböző fogalom. Hiszen miként is kapcsolódhatna össze a külső szemlélő szerint föld felett járó, minden racionalitást nélkülöző, szabadságot ígérő művészet és a szigorú, pontosan, előírás szerint követendő terápia?! Meglepően egyszerűen. Mindkettőt a gyógyítás, az önismeret szolgálatába állíthatjuk, ahogy tesszük már a 20. század eleje óta. 
A művészetterápia eszköz, lehetőség és persze nem utolsósorban öröm. Tömören elmondani az elmondhatatlant. No persze az sem baj, ha mindeközben jól érezzük magunkat egy jó csapattal, vagy akár egyedül kedvenc zenénk, ecseteink, krétáink társaságában. 
Mikor egy rajzot papírra vetünk, egy mozdulatsort elindítunk bepillantást engedünk legbelső énünkbe, féltett, talán még önmagunknak sem megfogalmazott traumát, örömöt osztunk meg másokkal. Mindez különösen érvényes a lelkileg beteg ember, a pszichiátriai betegségben szenvedő ember megnyilvánulásaira. Persze természetesen nem csupán pszichés problémák esetén nyújt segítséget a művészetterápia, hanem bármely más szomatikus betegség akut stádiumának átvészelése után - pl. onkológiai problémák- vagy más, fogyatékkal élők mindennapijait,terápiáját könnyítheti meg - pl. autisták, értelmileg akadályozottak stb -.