Az emberek körülbelül tíz százaléka rendelkezik alkotóképességgel, ám fordítottan arányos ezzel a számmal az irántuk való érdeklődés. E képesség mindig is csodálatot keltett az emberekben. Ám ami csodálatot kelt, és gyakorlatilag nincs racionális magyarázata, az mindig gyanús is. A tíz százaléknyi alkotót nézve, észrevehetjük, hogy ezekre a kiváló tehetségű emberekre fokozott szenzibilitás jellemző. Tudunk olyan művészekről, akiknél a produktív szakasz után következik be, vagy teljesedik be az elmebaj, a pszichózis -pl.:van Gogh, van der Goes stb.-. Bár úgy tűnik, a ma használatos gyógyszerek enyhítik szenvedésnyomást ami szenvedés a katalizátora gyönyörű alkotásaiknak. A "gyógyulás" után bekövetkező alkotói képességre terápiás gyakorlatomban is tudok példákat említeni. Egyikük, egy neurotikus középkorú férfi, egyszerű munkásember volt, a kórházban tanult meg faragni. Ma népi iparművész. Másikuk, középkorú pszichotikus nőbeteg, korán kialakult betegsége előtt soha nem foglalkozott írással. Hamarosan megjelenik verseskötete. Vajon van összefüggés a zsenialitás és az elmebaj között? Mitől lesz egy, a munkájába, művészeti tevékenységébe a szórakozottságig, a külvilág szinte teljes kirekesztésének mértékéig beburkolódzó zseniális emberből elmebeteggé, de legalábbis "bolonddá" nyilvánított ember? Mert más, mint az átlag? Más az értékrendje? Képesek belefeledkezni abba a tevékenységbe amit végeznek? Elfogadhatónak tűnik. Ha mindehhez még figyelembe vesszük a fent említett túlzott érzékenységet, el kell fogadnunk, hogy igen, valóban ezáltal sérülékenyebbek, a vékonyabb "mázuk" hamarabb berepedezhet, ezáltal könnyebben alakulhat ki hangulatzavar akár mániás epizódokkal, akár depressziós levertséggel.
Nézzük a 20. századot. Erős az összefüggés a deviancia, a deviáns művészet és az őrültnek tekintés, nyilvánítás között. Philip K. Dick zseniális science-fiction író. Kemény, kíméletlen kritikusok tartják zseniálisnak írásait, melyek közül többet filmen is megelevenítettek -a Szárnyas fejvadász, a Total Recall -. Mindezek mellett nem szabad megfeledkezni arról a tényről, hogy Dick pszichotikus személyiség, és ehhez még súlyozottan adódik kábítószer addikciója Valis című könyvét mintegy önéletrajzi regénynek is tekinthetjük. Hasadt személyiségű és kábítószerfüggő önmagát személyesíti meg Horselover Flat személyében. Azonban ez a pszichotikus ember olyan zseniálisan használta fegyverként, illetve eszköznek betegségét, kábítószeres látomásait, hogy félelmetesen megdöbbentő és reális jövőképként legördülő filmvetítésként jelenik meg szemünk előtt a történet regényeit olvasva. L.A Weekly egyenesen a 20.század legnagyobb látnokának nevezi. Ámbár nem szabad elfelejtenünk, hogy a sci-fi elég elvont és különös óvatossággal kezelt műfaj, ahol könnyen lehet zseniális szerző egy, a szürke és racionális világban zavarodott elméjű elmebetegből. Ráadásul a látnok eléggé be nem határolható és elvont, szubkultúrákra, kultúrákra jellemző személy.
Ha művekről, gondolatokról, élmények újszerű megvilágításba helyezéséről, kifejezéséről beszélünk, óhatatlanul megjelenik a címkézés is. De vajon ki dönti el? Kinek van joga eldönteni, hogy egy Dalí-i döbbenetes vízió tárgyiasulása, vagy akár Picasso kétarcú figurái patológiásak-e, vagy csak más szemszögből, más, kevesek számára megadott eszközökkel tekintenek a világra? Ezzel a kérdéssel is ahhoz a problémához, és rendkívüli fontosságú szabályhoz jutottam el, miszerint nem szabad egy-egy motívumot környezetéből, az alkotó életútjából kiragadva szótárszerűen elemezni. A művészetterápiás/ művészetpszichoterápiás elemzéseknél, diszkusszióknál mennyire befolyásolnak minket a szocializációs, pszichoszocializációs szabályok, elfogadott értékrendek?! Szinte már eretnekségként: van-e jogunk eldönteni, hogy a sorozatos szemábrázolások biztosan egy paranoid személyiségű embert takarnak? Lehet, hogy a környezetének történésére reagál, lehet, hogy provokál?
Mitől lesz más – jelen esetben zseni vagy elmebeteg - valaki? Mit jelent a másság? Minden kornak megvannak a maga társadalmi normái, amibe az átlagember igyekszik beilleszkedni. A társadalom mindenre és mindenkire, aki ezektől a normáktól eltér, furcsán tekint. Minden, amit nem értünk, ami szokatlan, az a "normális" hétköznapi ember szemében "abnormális", megütköző. Ha azonban ez a döbbenet átértékelődik és bámulattá, csodálattá válik, akkor zsenivé piedesztáljuk a művészt, feltalálót, tudóst. Ám ha ugyanez az ember nem nyeri meg bámulatunkat, ha nem tud arról meggyőzni minket, hogy cselekedete hasznos, fontos, vagy bármely más módon értékes, máris rásütjük az őrült stigmát. Minden történelmi kornak megvannak a maga stigmái, melyek aztán az idők során önmaguktól semmisülnek meg, és gyakran a stigmatizálókból lesznek a kirekesztettek, a megmosolyogni valók.
Végignézve különböző korok ismert alakjait, kezdve az ókortól, megfigyelve mely kornak kik voltak az őrültjei, elég sok olyannal találkozunk, aki a mai értékítéletünkben zsenivé váltak. Ha végiggondoljuk, ma kiket tekintünk őrültnek, abnormálisnak, gondolkodjunk el azon is, lehet, hogy egyszer kiderül hogy ők is zsenik voltak, csak a kor még nem érett meg nézeteikhez, tudásukhoz.
